Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Apollo-20 - Idegenek a Holdon? - ELEMZÉS

2011.11.01
A Hold, hűséges égi kísérőnk időtlen idők óta kíséri Földünk útját, s amióta az ember képes a repülésre, mindig is arról álmodott, hogy egy szép napon majd a felszínére léphet. A Holdat először egy szovjet űrszonda, a Luna–1 érte el 1959-ben a Luna-program keretében, ez azonban még csak elrepült mellette. Az első ember alkotta tárgy, amely valóban eljutott a Holdra, a Luna–2 szonda volt, szintén még 1959-ben, a szonda egyszerűen becsapódott a felszínbe és megsemmisült. A Luna–3 volt az első űreszköz, amely közelképet készített a holdfelszínről, amikor elrepült mellette. Az első sikeres sima leszállás a Luna-9 szondához fűződik, amikor 1966. február 3-án szállt le sikerrel a Oceanus Procellarumon (Ocean of Storms – Viharok Óceánja). Nem sokkal később, 1966. április 3-án a Luna-10 lett az első olyan szonda, amely Hold körüli pályára állt.
A Holdat azonban nemcsak űrszondákkal, és embertelen szerkezetekkel kutatták, hanem mindmáig ez az égitest az egyetlen az univerzumban, melyen ember járt, a szó szoros értelmében. A szondák után ugyanis az expedíciókat irányító, és finanszírozó (annak idején hőskorát élő) NASA emberes küldetéseket is a fejébe vett. Az amerikai Apollo-program keretében először 1968. december 24-én, az Apollo-8 repüléssel sikerült Hold körüli pályára állnia embereket szállító űrhajónak. A cél azonban nem a Hold körüli pálya volt, hanem a felszín, így az Apollo-11 űrhajósai, Neil Armstrong parancsnok, és Buzz Aldrin pilóta (a holdkomp pilótája) végül elérték a felszínt, s sikeres leszállással landoltak a Hold porában 1969. július 20-án, s küldetésük csúcspontjaként ki is léphettek a leszállóegységből a Mare Tranquilitatis-on (Sea of Tranquility – Nyugalom tengere). Eközben az Egyesült Államokban szintén pénzügyi okokból törölték az Apollo-program utolsó három repülését, így máig mindössze 12 amerikai űrhajósnak sikerült járnia a Holdon, közel 400 kg kőzetmintát gyűjtve és összesen több mint 90 órát töltve holdsétával a felszínen. Mindez roppant érdekfeszítő, azonban vegyük részre a furcsaságot: a NASA véget vet hirtelen jött sikersorozatának, és pénzügyi okokra hivatkozva az utolsó repüléseket törli, mintha sose léteztek volna. erős túlzással az összes Apollo-küldetés sikerrel zárult, mert valamilyen eredményt mindig hoztak, ez négyzetesen igaz az Apollo-11, és az után érkező expedíciókra, ezt figyelembe véve pedig kissé érthetetlen, hogy a sikert sikerre halmozó NASA miért küszködött pénzügyi gondokkal. (főleg, hogy azóta is hatalmas költségeken juttatnak űreszközöket az űrbe) Persze az egészet sokan azzal magyarázzák, hogy mindez az űrverseny számlájára írható, s mivel a Holdat az amerikaiak sikeresen meghódították, beelőzve ezzel a Szovjetuniót, úgy gondolták, hogy ezzel biztos a győzelmük, s fel is hagytak a további kutatásokkal szomszédunkon. Mások szerint viszont egész más dolgok állnak annak hátterében, hogy „hirtelen”, csapot-papot otthagyva a NASA nem tekintett többet az égre, szürke barátunkat kémlelve. Így vagy úgy, feltétlen meg kell jegyeznünk, roppant furcsa, hogy csak így lemondtunk róla, s jóformán azóta sem járt ember a holdon. Ezt korszerűbb robotokkal magyarázzák, illetve hogy túl drága lenne ismét embert röpíteni az űrbe, de ezen kijelentéseik inkább tűnnek mentegetőzésnek, mint valódi érveknek. Igaz, hogy költséges lenne egy emberes utazás, de amennyit fejlődött a technológia az elmúlt években, mára már egy emberes utazásnak majdnem olyan rutinosan kéne zajlania, mint egy dokkolásnak az űrállomáshoz. Arról nem is beszélve, hogy süket duma az, miszerint a Holdon már nincs mit „megnézni”, nincs mit kutatni, hisz rengeteg olyan anyag, és hely van, amit érdemes lenne nagyító alá venni. 1986-ban kutatások kimutatták, hogy nagy mennyiségű hélium-3 található a holdfelszínen. Ez az izotóp egy rendkívüli hatásfokú energiaforrás, melyből szakértők számításai szerint egyetlen űrhajónyi hélium-3 fedezni tudná az Amerikai Egyesült Államok teljes évi energiaszükségletét. A NASA-nak azonban esze ágában sincs a Holdra menni. Hogy miért?
 Itt jön képbe egy sokat vitatott elmélet, egy puszta feltételezés, melyre később aztán rengeteg bizonyítékot találtak, s kitört a szóbeszéd skatulyájából. Egyes kiszivárogtatott hírek szerint 1976-ban (jóval az első Holdra szállást követően) az Apollo 20 expedíció keretében titkos amerikai-szovjet holdmisszióra került sor egy hatalmas, több millió éve lezuhant földönkívüli űrhajó feltárása céljából. Meredek feltételezés? Mi az, hogy? Lehetséges lenne? Nem tudni, mindenesetre az Amerikai Légierő egyik volt specialistája, a ma Ruandában élő 80 éves William Rutledge, a Bell Laboratories alkalmazottja szivárogtatta ki. A híresztelések szerint az idegen űrhajó a magyar csillagászról, Izsák Gyuláról elnevezett Izsak-D kráterben hevert, s a teljesen titkos küldetés ide érkezett meg. De hogyan lehetséges az, hogy mindez soha ne derüljön ki? Hisz egy ilyen misszió nem csak az űrhajósokon múlik, hanem több száz földi kiszolgáló személyzeten, és az ő közös, összehangolt munkájukon. Azonban a misszió nem a NASA, hanem az Amerikai Légierő titkos küldetése volt, ezért nem szivárgott ki semmiféle információ az Apollo-20 programot illetően. Arra ebben a cikkünkben nem térnénk ki (majd talán egy másikban) hogy mennyire vitatható, a Holdra szállás hitelessége, mindenesetre egy kis kitérővel, további furcsaságokkal szeretnénk bombázni olvasóinkat, mielőtt tovább vinnénk az Apollo-20 vonalat.
 
Vannak, akik szerint az 1969-ben bemutatott holdraszállási televíziós felvételek valójában 1957-ben készültek, tehát korábban, mint amikor hivatalosan először ember lépett a Holdra. Egyes információk szerint 1969 nyarán az „első” holdraszállás alkalmából Armstrong jelentősen túlrepülte a kitűzött leszállási helyet, kb. 63 km-rel. A leszállás után közel 4.5 órán át nem hagyták el a holdkompot. Állítólag azon vitáztak, ki lépjen le először Hold porába. Különös érv, hiszen tudjuk, Armstrong volt a rangidős, és az ajtó is őfelőle volt. A tény azonban az volt, hogy olyan helyen szálltak le, ahol nem lett volna szabad. Amikor Armstrong kilépett a kompból a Hold porába, ki is csúszott a száján a mondat: „Istenem, ezek itt vannak!!!” – melyet aztán másfél perc „adásszünet” követett. A 4.5 órás várakozás egyébként nem telt hiába, hiszen ezalatt kerítették elő az 1957-es holdraszállás televíziós felvételét. A felvétel kifejezetten rossz minőségűnek számított 1969-ben, de tökéletesen mutatta az 1957-es év színvonalát. Ezt a felvételt adták be aztán a 2 milliárd embernek, akik a tv-képernyők előtt szorongtak. A hangfelvétel azonban megmaradt 1969-es, így csúszhatott be a gikszer. Így valóban mindenki az első holdraszállást láthatta, csak az időpont nem stimmelt. A többi holdraszállásnál már nagyon vigyáztak és tanultak az oroszoktól is (pl. a Nyeljubov-Gagarin trükk). A következő Apollo-küldetésre szűk fél év múlva került sor. Televíziós felvételeknek nyomát sem lehetett látni, viszont láthattunk szebbnél szebb fotókat, melyekről többen úgy vélik a mai napig, hogy pusztán stúdiófelvételek.
 Hogy miért csúszott ki a rejtélyes mondat Aldrin száján? Nos, egyesek szerint valami olyat látott, amit nem kellett volna, német vagy orosz holdbázist, esetleg idegeneket, s ezen meredek feltételezés szerint ez utóbbiakat pillantotta meg, máig nem tisztázott, hogy milyen formában. Ettől kezdve az Apollo-program sokkal „szűkszavúbbnak” tűnt információk tekintetében, elmaradtak az élő televíziós közvetítések, és hangfelvételek, helyette elmontírozott, agyonretusált képeket kaptunk, mint a holdraszállások mementói. 
De térjünk vissza Rutledge-re, aki a téma iránt érdeklődőktől a „mély kürtő” becenevet kapta (a Watergate botrány névtelen informátora után, akit mélytorok álnéven ismert meg a világ) 2007 áprilisa óta tárta folyamatosan nyilvánosság elé a különféle írásos dokumentumokat, videofelvételeket, és fotókat az állítólagos Apollo-20 küldetésről. Ezen dokumentumok hitelességére ugyan semmiféle bizonyíték nincs, ellenben cáfolni sem tudták őket a szakemberek. E dokumentumok azt bizonygatják, hogy az 1971 júliusában fellőtt Apollo-15 holdraszállása során az űrhajósok (D. R. Scott, A. M. Worden, és J. Irwin) több felvételt (alul) is készítettek az Izsak D kráter térségéről a távolból, melyeken később tisztán kivehető volt egy különös, oda nem illő objektum, melyet sem sziklával, sem egyéb természeti, geológiai formációval nem lehetett összetéveszteni. Az objektum egy kisebb kráter oldalába fúródva nyugvott, s már félig-meddig eltakarta a hold pora. 
 1972. május 24-én Richard Nixon, az Egyesült Államok akkori elnöke Moszkvában aláírt egy egyezményt a hidegháború kellős közepén járva, ami lehetővé tette nemcsak a Szojuz-Apollo küldetést, hanem egyéb titkos szovjet-amerikai expedíciót is. Ezt követően azonnal leállították az Apollo-programot, így az Apollo-17 volt az utolsó, mely még a Holdon járt 1972 decemberében. A Szojuz-Apollo program előkészületei ezzel párhuzamosan megkezdődtek, méghozzá annyira gyorsan, amilyen gyorsan csak le lehetett zavarni a dolgot, így 1973-ra Párizsban már be is mutatták a küldetés résztvevőit egymásnak, akik Houstonban, és Csillagvárosban alaposan összecsiszolódtak, s természetesen megtanulták egymás nyelvét is, már amennyire a közelgő küldetés ezt megkívánta. A Szojuz-Apollo program sikerrel lezajlott, ám Rutledge szerint ezzel nem ért véget a küldetések sorozata, és az eredetileg 20 expedícióra tervezett Apollo- missziók folytatódtak, de a legnagyobb titokban. Egyes források Apollo-21-et is emlegetnek (Űrhajózási Lexikon (1984) magyar szerkesztői), húszat a holdraszálláshoz kapcsolva, egyet pedig a Szojuz-Apollo misszióhoz. Ellenben a Szojuz-Apollo program ismertetésnél nem említik meg az Apollo-18-at, mint a küldetés résztvevőjét, csak simán Apollo űrhajóként hivatkoznak rá.
 
 
Az Apollo-program tehát nem állt le, hanem az Amerikai Légierő vette át azokat a NASA felügyelete alól, így a legnagyobb titokban folyhatott le az egész esemény, anélkül, hogy bárki tudott volna róla a beavatottakon kívül. Így az Apollo-19-et, és az Apollo-20-at nem az eredetileg tervezett Kennedy Űrközpont helyett a kaliforniai Vandenberg Légibázisról indították. A cél ekkor már teljesen egyértelmű volt: az Izsak D kráterben fölfedezett csaknem 3500 méter hosszú feltehetőleg idegen eredetű űrhajó felkutatása, és feltárása. Eredetileg már az Apollo-19 küldetése is ez volt, azonban a legénység 1976 tavaszán, a földi kiképzés során halálos balesetet szenvedett. A baleset kapcsán két nevet emlegetnek, egyikük egy bizonyos Stephanie Ellis (1946-1976) aki az első amerikai űrhajósnő lett volna ha nem következik be a váratlan tragédia. Így viszont a megtisztelő címet 1983-ban a Challenger hetedik küldetésének specialistája, Sally K. Ride kapta meg. A másik űrhajós, nem más, mint Alekszej, Vasziljevics Szorokin (1931-1976), aki valóban űrhajós volt, annak ellenére, hogy az Űrhajózási lexikon meg sem említi, ráadásul ténylegesen ez idő tájt vesztette életét, így könnyen alátámaszthatja az elméletet. Az Apollo-20 missziójára eredetileg kijelölt Jack Robert Lousmát - aki az amerikai tengerészgyalogság ezredese volt – azonban a légierő lecserélte egy specialistára, így Lousma 1973 szeptemberében feljuthatott az űrbe a Skylab-3 személyzetének tagjaként. Az Apollo-19 űrhajó ekkor még a NASA tulajdonát képezte, és felhasználták a Skylab-programhoz.
Az ominózus küldetésre végül 1973 augusztusában került sor, amikor is az Apollo-20 legénysége egy orosz, és két amerikai űrhajóssal a fedélzetén egészen pontosan augusztus 16-án leszállt a Holdra, közel a korábban már említett Izsak D kráterhez. A legénység tagjai voltak többek között: John L. Swiger, Jr. az Apollo-13 korábbi űrhajósa, William Rutledge, az USAF küldetés sepcialistája, valamint Alekszej Arhipovics Leonov szovjet űrhajós. 144 órát töltöttek a holdfelszínen (és az űrhajó körül, illetve annak belsejében), ezalatt az idő alatt még a Luna-24 által titokban odaszállított szovjet holdjárót is beüzemelték, mely később folytatta a kutatásokat, illetve a magyar Pavlics Ferenc által tervezett holdautó egyik utolsó példányán közlekedve felmérték a terepet (és az idegen űrhajót). Különböző felvételeket készítettek (már leszálláskor is) fotók, és dokumentumok tucatjait, melyek mind ugyanarról szóltak: arról a csaknem három és fél kilométeres azonosítatlan objektumról, mely a kráter peremébe fúródva pihent, mintha már több ezer éve ott lett volna. A felvétel, melyet alább is megtalálhatnak az olvasók, nagyon homályos, és nehéz bármit is kivenni belőle, azonban a környezetbe nem illő, henger alakú, hosszúkás tárgyat még így sem lehet szem elől téveszteni. Szabályosnak tűnő minták vannak rajta, melyek egyesek szerint akár írásjelek is lehetnek.
 
Nem tudni mikor került oda pontosan, és azt sem, hogy egyszerű landolással, vagy kényszerleszállással érte-e el a holdfelszínt, mindössze annyi információmorzsa áll a rendelkezésünkre, amit a felvételről is megállapíthatunk. Egyes kutatók arra következtettek, hogy akár másfél milliárd éves is lehet az űrhajóroncs, ami 3,5 kilométer hosszú, és körülbelül 500 méter magas, vagyis magasabb, mint az Eiffel-torony, és hosszabb, mint a Queen Mary. Alant a méretbeli összehasonlítások mellett láthatunk egy olyan képet is, ami Manhattan területével, és épületeivel összemérve próbálja szemléltetni az idegen űrhajó nagyságát.
 
Kora alapján tehát matuzsálemnek is mondhatnánk, de nincs kizárva – éppen ellenkezőleg – hogy sokkal modernebb, mint a mi Földi gépeink együttvéve, elvégre egy hosszú űrutazást valósítottak meg egészen elképesztő méretekben, hisz egy ilyen méretű objektumban több száz ember is elférhetne. A felvételt kielemezve feltűnik, hogy különböző számok kúsznak át mintegy árnyékként a képkockákon. Nos, ezek nem képhibák, hanem a szonda ablakán helyet kapó LPD (Landing Point Designator – szabadfordításban leszállási pont jelölő) vonalait, és számait láthatjuk visszaköszönni a filmen.
 
A videón feltűnik, hogy megemlítik a Vandenberg Légibázist, ami ugyebár nagy szerepet játszott a titkos Apollo-sorozat fellövésében, hisz innen indították útjukra az Apollo be nem jelentett utolsó néhány expedíciójának holdkompjait. Ez szintén a teóriát erősíti. A felvétel kapcsán Rutledge megjegyezte (aki maga is részt vett a programban) hogy a tragikus balesetben megsemmisült Apollo-19, és későbbi társa más-más céllal indultak a Hold felé. Az Apollo-19 feltehetően a természetes körülményekből adódóan vált egyenlő a semmivel, tehát nem meghibásodás, vagy egyéb technikai probléma lépett föl, hanem egyszerűen nekiütközött egy műholdnak, vagy egy üstökösnek. Eme küldetés fő célja az volt, hogy az Izsak D kráternél leszállva egy roverrel vizsgálta volna meg az űrhajón tetejét. A cél ugyanaz volt, akárcsak a landolási helyszín, a felderítés metódusa azonban picit más. Az Apollo-19 és Apollo-20 komoly gondokkal küzdött a dokkolást illetően, s ezt a hibát sosem javították ki igazán. Rutledge magyarázatot adott arra is, hogy miért amerikai-szovjet űrküldetés volt. Szerinte az oroszok valahogy szintén a birtokába jutottak azon információknak, miszerint egy ismeretlen űrhajót talált az Apollo-15 legénysége. A Luna 15 (Szovjet szonda) 1969-ben csapódott be a Holdfelszínbe a szóban forgó 3,5 kilométeres objektum közelében. Különböző nagyfelbontású térképeket, felvételeket sikerült kinyerni adataiból, amiből megállapították, az űrhajó pontos méreteit, elhelyezkedését. A válasz tehát adott a kérdésre, mindkét fél tudott az idegen jármű létezéséről, s végül ez a megosztott tudás közös együttműködést szült.
Még mielőtt azonban rátérnénk arra, hogy bejutottak-e az űrhajó belsejébe, és ha igen, pontosan mit is találtak benne, térjünk ki egy picit a csak „Holdvárosnak” becézett épületegyüttesre, melyet állítólag a roncs közvetlen közelében találtak. A Holdvárost a Földi irányítóközpontban eredetileg „Állomás 1”-nek keresztelték, legalábbis így szerepelt azon teendők listáján, melyen követnie kellett az expedíció legénységének. A helyszínen jelenlévők szerint azonban a város maga sokkal inkább hasonlított egy fémekből összehordott szeméttelepre, s lényegében egy struktúrát leszámítva – melyet katedrálisnak neveztek el – semmi sem tűnt mérnöki tekintetben épületnek. Az eldobált, földön (vagy inkább holdon) heverő fémdarabkákról fotókat is készítettek, ezt azonban Rutledge nem hozta nyilvánosságra, mert ezekhez az adatokhoz nem fért hozzá. A Holdváros ugyanolyan réginek tűnt, mint az űrhajó, és úgy tűnt, mintha az idegen jármű roncsaiból lenne az egész fölépítve. Rurledge megjegyezte, hogy a rover videón látható városka sokkal nagyobbnak, és magasabbnak tűnik, mint valójában volt.

Az idegen űrhajó körülbelül másfél milliárd éves lehetett, legalábbis a küldetés során ezt állapították meg a kutatók, akik különböző mintákat vettek a környékről, és kiderült többek között, hogy az ottani kőzet sokkal mélyebb rétegekben található, tehát csakis a hajó becsapódásakor kerülhettek felszínre. Ráadásul az objektumon meteor becsapódásokat is találtak (melyek a videón is kivehetők), s ezek együttes kalkulációja során következtettek a matuzsálemi korra. De ami a legérdekesebb az egész ügy kapcsán, s talán cikkünk tetőpontja is, az nem más, mint amit az űrhajó belsejében találtak. Arról nincsenek konkrétabb információink, hogy az expedíció bejárta-e a teljes objektum belsejét, vagy csupán véletlenszerűen tártak fel bizonyos részeket, mindenesetre rábukkantak egy később E.B.E. Mona Lisa-nak elnevezett földönkívüli űrhajósnő holttestére, amelyet visszaszállítottak a Földre tudományos vizsgálatok céljából. Minderről a világhálón tucatnyi kép, számtalan fórum és weboldal létezik, amelyeken rendre fellángol a vita a felvételek hitelességéről. Az alábbi videón szemügyre vehetjük a lényt, melyet később alapos vizsgálatoknak vetettek alá, noha ezen vizsgálatok eredményét máig nem hozta senki nyilvánosságra, mint ahogyan a videót sem, mert az puszta kiszivárogtatásnak köszönhetően került föl a netre.

Rézvörös árnyalatú bőr, nagy szemek, szokatlan arcszerkezet, mégis sokkal inkább hasonlít egy emberre, mint egy igazi földönkívülire. Legalábbis azokra a „kis szürkékként” emlegetett lényekre, melyekkel rendszerint mindenki azonosítja az űrlényeket.
Szemein, és száján valamiféle csontból készült merevítők voltak, mintha csak egyfajta rituálé részeként „temették volna el”. Nem tudni, hogy az űrhajón belül pontosan hol találták, sem azt, hogy rajta kívül találtak-e még hasonló holttesteket (vagy inkább múmiákat), de annyi bizonyos volt, hogy nem evilági lényről volt szó, még annak ellenére sem, hogy kísértetiesen hasonlított az emberre. A rajta lévő ruha rácsos szerkezetű volt. Rutledge már nem volt képes visszaemlékezni arra, hogy ő, vagy Leonov nevezte el a szokatlan teremtést, de fizikai/biológiai paraméterek pontos leírását tárta elénk. Eszerint az űrhajósnő körülbelül másfél méter magas volt, hat ujjal rendelkezett, amiből azt a következtetést vonták le a tudósok, hogy talán az egész matematikájuk a tucaton (12 db) alapult, mint egyfajta mértékegység. Nagy valószínűséggel pilóta lehetett, legalábbis az ujjaihoz rögzített szerkezet erről árulkodott, és az orrnyílásaiból kilógó két vékony kábel. Nem volt orrlyuka, vagy csak nagyon kicsi, s mikor a szemeiről is eltávolították a merevítőket, valamiféle vérszerű anyag folyt ki a száján, majd lassan megalvadt. A lény néhány testrésze kifejezetten jó állapotban volt, mint például a haja, vagy a bőre, melyet egy vékony, filmszerű réteg borított. Rutledge egy meredekebb állítása szerint a lény nem úgy tűnt, mint aki halott, de nem is élt. Különféle felszerelésekkel arra következett végül, hogy az űrhajós bizonyos életjeleket(?) ad, ami bizarr, és egyben nyomasztó felfedezés volt számukra, de ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Egy második testet is találtak a hajóban, azonban ez olyannyira szét volt roncsolódva, hogy csak a fejet vitték vissza vizsgálatokra. Kékesszürke színű volt, a szemek alatt különös mintázatok feszengtek, és egyfajta pánt ölelte körbe a fejet, amin semmiféle írásjel nem volt. A pilótafülke tele volt hatszögletű, összevissza tekergő csövekkel, és különféle írásjelekkel, melyeket nem tudtak azonosítani. Egyes információk szerint tehát az először megtalált lény némileg „élt”, mikor visszaszállították a Földre, azonban miután ez megtörtént, onnantól nem rendelkezik senki semmiféle megbízható információval. A lénynek egyébként egy harmadik szemet is festettek, mintha csak hindu vallású lett volna. Erről a felvételről, illetve holdvárost bemutatóról valójában senki sem tudja, hogy hol készültek, így hitelességük is nagyban megkérdőjelezhető. Továbbá az is felettébb érdekes, hogy a csaknem három és fél kilométeres űrhajóban csupán két testet találtak, de persze nem kizárható, hogy jóval több is volt ott, de mindössze ennyiről „tudunk”.
Ellenben az űrhajóról készült fotó megtalálható a NASA hivatalos archívumában, igaz ez a felvétel jóval távolabbról készült, egész pontosan az űrből, melyet az Apollo-15 készített. Ismét beszúrva a képet vegyük jobban szemügyre a felvétel jobb oldali részének közepét, és könnyedén kiszúrhatjuk a szokatlan formációt. Az idegenek létezésében hívők szerint azért ennyire homályos, és látszólag sima a szóban forgó alakzat (objektum) mert rengeteg holdpor fedi, a fényviszonyok sem a legmegfelelőbbek, ráadásul nem kizárt, hogy a képeket a NASA megmásította a felismerhetetlenség érdekében.
Mivel közismert, hogy az Apollo-űrhajókat, a holdkompot, a műszaki és parancsnoki egységeket, a 111 méteres Saturn V rakétákat és a Pavlovics tervezte öt holdautót (Apollo-15-20) évekkel korábban elkezdték legyártani és összeállítani, ezekkel valamilyen szinten el kellene tehát tudni számolni. Aki azonban beleveti magát az Apollo-űrhajók leltárába, furcsa ellentmondásokra bukkanhat, és rá kell jönnie arra, hogy valami valóban nem stimmel az Apollo-missziók körül, s a megoldást talán épp az Apollo-20 eltitkolt küldetése jelentheti. Az Apollo-programot tehát eredetileg 20 küldetésre tervezték, és az ehhez szükséges valamennyi űrhajót meg is építették. Az Apollo 11-17 valóban járt a Holdon, de az Apollo-15 holdkompja helyett már a modernebb Apollo-16-ét használták, és így tovább, az Apollo-17 tehát az Apollo-18 holdkompját vitte magával. Az Apollo-15 holdkompja egyébként jelenleg a Kennedy Űrközpont látogatótermének mennyezetén csüngve díszeleg. Az Apollo-18 űrhajó a Szojuz-Apollo programban vett részt. 111 méteres hordozórakétája műemlékként a floridai Kennedy Űrközpont udvarán található egy csarnokban. S-IVB harmadik fokozatából alakították ki a Skylab űrállomást, míg a holdkompját felhasználták az Apollo-17 küldetésben. Holdautójának sorsa nem ismeretes. Az Apollo-19-et átkeresztelték Skylab 1-re, és ez juttatta fel a Skylab űrállomást, holdra szálló egységének alja a washingtoni Air and Space Museum-ban található, tetejéről a texasi Huntswille-i Múzeumba került makett. Az Apollo-19 műszaki-parancsnoki egységét a Kennedy Űrközpont Látogató Termében állították ki. Holdautójának sorsa ismeretlen. Az Apollo-20 missziójára szánt Saturn V rakéta a rakétagyárban szintén texasi Huntswille Space and Rocket Center múzeumában található. Az Apollo-20 teljes műszaki-parancsnoki egysége, holdkompja és holdautója állítólag nem készült el. De mi van akkor, ha mégis...csak épp titokban tartották ezt? Pavlics Ferenc saját állítása szerint öt holdautó (Apollo 15-20) megépítésére kapott megbízást, és tőle tudjuk, hogy Szojuz-Apollo misszióhoz két Apollo-űrhajót alakítottak át. Amennyiben tehát a Hold-missziókhoz létezett egy Saturn V tartalék rakéta, úgy annak felhasználásával lényegében minden készen állt egy titkos küldetés megvalósítására.
Az Apollo-11 űrhajósai készítettek egy olyan rejtélyes felvételt, amin egy szivar alakú, fényes objektum látszik, amint elhalad a Hold felszíne felett. Az űrkomp antennái ráadásul automatikusan ráfordultak erre az azonosítatlan repülő tárgyra, legalábbis annak irányába. A NASA-nak számos, a hivatalos archívumban is megtalálható anyaga van azonosítatlan objektumokról, melyekről a legtöbben valóban úgy tartják, hogy nem lehetnek mások, mint földönkívüliek. Hivatalos magyarázat azonban sohasem született ezekkel a felvételekkel kapcsolatban.
 
Az Apollo-20 teória szép, érdekes, és egyben hajmeresztő, a tudományos fantasztikum, és a sci-fi filmek világát is kimeríti, de vajon mennyi az igazságtartalma? Valóban lehetséges volna, hogy egy idegen űrhajót találtak a Holdon, melyet mindeddig teljes titokban tartottak? Érveket-ellenérveket lehetne ütköztetni egymással, vagy napestig vitatkozni, hisz mindkét tábor oldalán vannak olyan pontok, melyek megcáfolhatatlannak tűnnek. A kérdés az, hogy kinek van igaza? Tényleg megtörtént az Apollo-20 holdmisszió?
 
Akik szerint megtörtént
Bár ők vannak kevesebben, az utóbbi időben pedig még jobban megfogyatkozott a létszámuk, mégis, néhányan máig kitartanak Rutledge állításai mellett, s nem vonják kétségbe az általa szolgált felvételeket, fotókat, információkat. Ők arra alapozzák az elméletet, hogy a kormány, ha valamit el akar tusolni, akkor arra minden létező eszköz a rendelkezésére áll, tehát bárki, aki hivatalos sztorinak az ellenkezőjét állítja, az egy szinte legyőzhetetlen hatalmi apparátussal találja magát szemben. Sokan támadták Rutledge álláspontját, és azzal vádolták meg, hogy az egész története kitalált, és ő maga „fabrikálta” azt. Ennek azonban ellentmondani látszik az Apollo-programról nyújtott igen alapos, részletekbe menő tudása, jóformán mindent tudott a projektről, mindent, amit csak bennfentesek tudhatnak. Nem szabad megfeledkeznünk az Apollo-15 által korábban rögzített felszínképekről, melyeken szintén látszik az objektum, igaz nem a legtisztábban kivehetően. A teória mellett állók felhívják a figyelmet arra, hogy a NASA szándékosan dolgozik alacsony, kásás, homályos képekkel, így próbálják szemünk elől eltakarni az igazságot, vagyis azt, hogy a Holdon egy hatalmas nem evilági szerkezet maradványai hevernek, félig a felszínbe fúródva, a holdvárosról nem is beszélve.
A holdkomp ablakából rögzített felvételt kielemezve is arra a következtetésre juthatunk, hogy itt bizony eredeti anyaggal van dolgunk. A képkockákon lassan átsuhanó számok, és fehéres vonalak után kutatva egyértelműen rájöhetünk, hogy azok nem mások, mint az ablakon helyet kapó LPD (Leszállási pont jelölő) részei, mely minden Apollo holdkompon helyet kapott, és azóta is előszeretettel használják. A felvételen látott objektum továbbá méretarányosnak tűnik a felszíni fotók alapján bemért formációval, s mivel félig-meddig holdpor fedte, a kora is hihetőnek tűnik. Az űrhajó pilótájáról készült felvételt bár szintén meg lehetne cáfolni, egy ilyen méretű csalást véghezvinni anélkül, hogy bárki is rájöhetne merő képtelenség. Nem tudni, hogy vajon a vizsgálati eredmények mit mutattak, mennyire emberi élőlényről van szó, illetve milyen biológiai paraméterei vannak, továbbá szerintem sokan kíváncsiak lennénk arra, hogy DNS szinten milyen felépítéssel rendelkezik. Mindezek hiányában azonban csak annak lehetünk „tanúi”, amint a videón is látunk. Mégis, miért hamisítana valaki ennyi mindent meg bármilyen magyarázható ok nélkül?
 
Akik szerint nem történt meg
A történet legnagyobb támadói szerint az elmélet egyik leggyengébb pontja a holdváros,d e még mielőtt beleszaladnánk a sűrűjébe a dolgoknak, vegyük szépen sorjában, hogy a szkeptikusoknak mit sikerült megcáfolniuk az Apollo-20 sztoriból. Mindjárt a legelején a küldetés titokban tartásának oka merül föl, mint megválaszolatlan kérdés. Miért tartanának titokban egy ilyen fölfedezést, ráadásul pont a NASA, aki maga is örülne egy ilyen űrkutatási mérföldkőnek, nem beszélve arról, hogy igazolna minden elköltött dollárt, melyet az adófizetők pénzéből vertek el méregdrága űrkutatási projektekre. Tény és való, ebből az egészből a NASA jöhetett volna ki legjobban, így érthetetlen, miért tartották volna titokban a szenzációt. A költségvetési problémák a fentebb felvázoltakkal ellentétben jóval makacsabb méreteket öltöttek, ami előidézhette (elő is idézte) az Apollo-program megnyirbálását, ami abban merült ki, hogy az utolsó missziókat egyszerűen törölték azzal az indokkal, hogy egyszerűen már nincs mit kutatni a Holdon. Abban egyetértenek a szkeptikusok is, hogy ez nem volt a leg helyénvalóbb kijelentés, hisz azóta rengeteg bíztató dolog kiderült szomszédunkról (vízjég található rajta, kőzeteiből energiát lehet nyerni), viszont felhívják a figyelmet arra, hogy az űrverseny az amerikaiak holdraszállásával be is fejeződött. Hisz az egész nem volt más, mint politikai versengés, puszta erőfitogtatás a Szovjetunió, és Amerika között. A hidegháború befejeztével nem volt olyan külső nyomás, mely arra kényszerítette volna az amerikaiakat, hogy ismét a Holdra utazzanak, ami nem különben igen költséges mulatság volt. Érdemes továbbá megtekinteni egy másik forrásból származó, szintén Apollo-űrhajó által készített képet arról a területről, ahol az állítólagos objektum hevert.
A felvételen jól látszik, hogy sokkal nagyobb felbontású, tehát nem fedezhető fel rajta szándékos kásásítás, homályosítás, de ezzel egy időben a rejtélyes ősi űrhajó is eltűnt a képről. Könnyen lehet tehát, hogy az idegen anyahajó soha nem is létezett, vagy valaki csupán merő jóhiszeműségből (vagy szándékosan) nézte mesterségesnek a fenti formációt, megindítva ezzel a legenda lavinát, és teóriák ingoványát. A madártávlati felvétellel, melyet az űrhajó felett készítettek, szintén gondok akadnak az ellenzők véleménye szerint. ha jobban megnézzük a videót, észrevehetjük, hogy a kamera bár időnként megmozdul, a rajta keresztülsuhanó számok is vele együtt mozognak, ami ellent mond annak a feltételezésnek, hogy belülről kamerázták az eseményeket, márpedig ez volt az egyetlen lehetséges módja ennek. Továbbá a Hold felszíne a videón látottaktól a valóságban eltér, hisz a holdpor barnának látszik inkább, mint szürkének. Az igazság az, hogy bizonyos fényviszonyok mellett valóban tűnhet barnás árnyalatúnak a holdfelszín, azonban többnyire elmondható, hogy szürkés színezetet vesz föl. A hodlkomp a videó folyamán egyszer sem tesz igazán olyan manővert, mely jellemző lenne egy repülő eszközre, nem látunk élesebb kanyarulatot, fordulatokat, mintha csak egy „statikus” futószalagos kép pörögne a kamera és az ablak előtt. A szkeptikusok szerint az EBE Mona Lisáról készült videó is hamis, hisz maga az űrhajó sem létezhetett, az egész csak egy komputeranimált, vagy mechanikus modell segítségével készült olcsó tréfa. Többen még egy rugót, vagy ahhoz hasonló szerkezetet és fölfedezni véltek Rutledge egy feltöltött videójának képkockáján, ami szintén arra utalt, hogy az űrhajó nem valódi, hanem valami makett, vagy modell féleség lehet.
 
A Youtube videomegosztó portálon egyes információk szerint 2007. április elsején, vagyis bolondok napján került fel az első videó a férfitől, aki a „retiredafb” nicknéven vált ott ismertté. A hoaxer személyazonosságát azonban nehéz volt beazonosítani, mert ezzel egy időben több fiókból is feltöltötték a szóban forgó felvételt, így az eredeti forrást idővel csaknem lehetetlen volt megtalálni. Ugyanígy kétségbe vonható már ezek alapján a női idegen űrhajósról készült filmfelvétel is, mely feltehetően egy előre megkreált bábu rituálé-szerű vizsgálatát mutatta, nem többet. A felvételen a háttérben megfigyelt panelek, műszerfalak tipikusan emlékeztettek egy holdkomp belsejére, azonban ahhoz túl sok volt odabenn a hely, arról nem is beszélve, hogy állítólag a Földön került sor a lény anatómiai, és egyéb vizsgálatára. Érdekes lenne végigfutni az alábbi képet, mely arra próbál kilyukadni, hogy a hoaxer hogyan próbált egyszerre „több személy” bőrébe bújni az interneten keresztül, megalapozva ezzel az Apollo-20 legendát.
Ha ez még mindig nem lenne elég, csavarjuk meg még jobban a sztorit. William Rutledge, mint űrhajós személy soha nem létezett sem a NASA, sem más egyéb hivatalos szerv szerint. Az ember, aki Rutledge „személye” mögött állt mindvégig, az nem más, mint Thierry Speth, aki egy amolyan művész beállítottságú úriember, aki szereti digitális (vagy épp mechanikus) trükkökkel múlatni idejét. Speth később lerántotta a leplet magáról, noha ez már nem kapott akkora hírverést, mint az egész legenda, így máig rengetegen úgy tudják, az Apollo-20 titkos küldetése ténylegesen megtörtént. Rutledge, vagyis Thierry Speth többtucat videót töltött fel az Apollo-20-al kapcsolatban, melyek közül idő közben sokat saját maga törölt fiókjából. Így tett azzal a videóval is, melyen Leonov űrhajós látható, ugyanis egy szemfüles kommentelő észrevett egy kompozit során elkövetett baklövést 1:15-nél. itt ugyanis Leonov egy pillanatra lebegő törzzsé válik, s jól látható, ahogy a háttér belevág a derekába. Ez tipikusan akkor következhet be, ha egy több rétegből álló kompozitos felvételbe hiba csúszik.
Az egész legendának mégis a holdvárosról készült videó adta meg a kegyelemdöfést. Ha jobban megvizsgáljuk a felvételt, észrevehetjük az apróbb eltéréseket, mint például azt, hogy maga a város inkább kelt olyan hatást, mint egy festmény, mintsem egy fotó, főleg a kép többi részéhez viszonyítva. Amikor a kamera rázoomol a romokra, érezhetően látszik, hogy egy kétdimenziós előre megkomponált képre zoomol rá, tehát sehol a térbeli elhelyezés, sehol a három dimenzió mélysége. Plusz a kamera lencséjébe sütő fény is statikus, akárcsak egy egyszerű fényképen. Ha valóban videóról lenne szó, akkor a fények mozognának, és lenne mélysége is az adott távolságoknak. Végezetül, tekintsük meg az alábbi két képet: Nem kísérteties a hasonlóság? Az egyik a holdvárost ábrázolja, míg a másik egy a felszínen korábban készített felvétel. Jelen esetben a kép többet mond ezer szónál.
Azt le kell szögezni, hogy a hoax valós elemeket is felhasznált építkezés közben, hisz valóban létezett Alekszej Leonov nevű illető az ügy kapcsán, aki ténylegesen űrhajós volt. A hoaxer (Thierry Speth) tehát alaposan járt el. Az egész mítosz kiinduló pontjának az Apollo-15 által, holdkörüli pályán készített képeket vette alapul, melyen egy első ránézésre mesterséges, jobban szemügyre véve azonban természetes formáció látható. Ezeket később felhasznált azzal a céllal, hogy egy idegen űrhajót varázsoljon a lerontott minőségű képre. Tehát a NASA fotók valódiak, ellenben az űrhajózási hivatal soha nem állította, hogy bármi is lenne a fotókon. Az űrutazás mindig is költséges dolog volt, hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy nem az. A csaknem háromezer tonnás rakétából, melyet fellőttek, mindössze öt tonna, a parancsnoki kabin tért vissza a Földre. Ezt a fajta finanszírozási formát nem engedhette meg magának a NASA, ezért lett törölve az Apollo-19, Apollo-19, és Apollo-20. A Vietnámi háború jelentősen csökkentette az amerikai kormány pénztárcáját, így nem csak az évről-évre egyre szokásosabb megnyirbálásokat hajtották végre, hanem sokkal jobban megfontolták, mire is költsenek, ezért történhetett az, hogy a NASA nem kapott pénzalapot, vagy legalábbis nem annyit, amennyivel kivitelezhető lett volna az utolsó pár misszió. John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök 1961-ben bocsátotta útjára a holdprogramot, azt ígérve, hogy még az évtized végén embert juttat égi szomszédunkra. Ez sikerült is neki, egészen addig viszont a Szovjetek álltak nyerésre az űrversenyben, hisz övék volt az első műhold, az első állat a világűrben (Lajka kutya), az első űrhajós az űrben (Gagarin), és az első női űrhajós is (Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova). Kiélezett helyzetben, a Vietnámi háború idején hadászati célokra kezdték el használnia világűrt is, így történhetett, hogy az Apollo-ból Skylab-program lett, a pénzt pedig a NASA helyett a Légierő kapta. Az Apollo-k bizonyos darabjaiból űrbázist építettek, ezért alakult úgy, hogy a holdkompok száma végül nem egyezett a hordozórakéták számával, és nem azért mert titkos küldetésen vettek részt. Darabra hiánytalanul megvannak az Apollo egységek. Az, hogy titokban a Vandenberg Légibázisról lőtték föl titokban az Apollo-kat, sem állja meg a helyét, pedig ez volt az elmélet egy másik erős pontja, hisz a másik tábor szerint ezért nem maradt nyoma a küldetésnek. A gond azonban az, hogy ott soha nem volt olyan indítókomplexum, amely alkalmas lenne az Apollo-program 110 méteres rakétáinak indítására.
 
Ezek fényében tehát kijelenthetjük, hogy az Apollo-20 legendája teljességgel hamis, s bár bizonyos pontokon valós eseményeket, személyeket, tényeket vesz alapul, a Rutledge (Speth) által felvázolt történet merő science fiction marad, annak minden bájával, és átkával. Persze a konklúziót levonva máig akadnak olyanok – és e cikk elolvasása után is lesznek – akik legbelül, mélyen adnak egy újabb esélyt a titkos küldetés valóságtartalmának lehetőségére. Elvégre, ha a kormány valamit el akar tusolni, akkor minden létező módon megpróbálja azt lejáratni, és nevetségessé tenni. Talán itt is ez történt?
 
Szerkesztők:
Zavatszki Milán
Barnabási László
 
http://legendavadasz.blog.hu/2011/04/14/apollo_20_idegenek_a_holdon_elemzes

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Commander Du Viagra En Belgique Kelwece

(Kelwece, 2019.03.05 05:21)

Viagra Deutschland Bestellen Buy Kamagra Tablets Uk [url=http://curerxshop.com]cialis online[/url] Side Effects Of Alli Weight Loss Pills Pcn Allergy Vs Amoxil